A két család közötti barátság, mely sok évvel a háború előtt kezdődött, drámai fordulatot vett 1941. április 14-én, amikor a németek lebombázták a várost. A bombázás alatt az emberek a környező erdőkbe menekültek és csak akkor tértek vissza, amikor a közvetlen veszély elmúlt. Mikor az emberek elkezdtek visszatérni otthonaikba, Zeyneba Hardaga átsietett, hogy megnézze mi történt szomszédaikkal, a Kabilio családdal. Josefet és feleségét, Rivkát és két gyereküket, Benjámint és Továt az utcán találta. Házuk teljesen romba dőlt a bombázás során. Zeyneba gondolkodás nélkül behívta a zsidó családot otthonába, ahol férje és annak testvére, Izet és felesége, Bachriya tárt karokkal üdvözölték barátaikat. “Ami a miénk, mostantól a tiétek is. Mindent megosztunk, mint egy család. Érezzétek magatokat otthon nálunk.” - mondták. Ahogy Zeyneba később visszaemlékezett: "Ez volt az első alkalom, hogy idegen férfi aludt a házunkban és az első alkalom, hogy mások előtt fejkendő nélkül mutatkoztunk. De Josef olyan volt, mintha a testvérünk lett volna, ha addig nem is, de attól a naptól fogva, ahogy belépett a házunka, mindenképpen." Hardagáék házával szemben, az utca másik oldalán volt a Gestapo főhadiszállása és a városban mindenhol plakátokon hirdették, hogy halállal büntetik azokat, akik zsidókat bújtatnak. Josef Kabilio nem akarta barátait ekkora veszélynek kitenni. Családját valamiképpen eljuttatta Mostarba, ami az olaszok által elfoglalt terület volt, maga pedig egy kórházban rejtőzött el. Valaki azonban elárulta és elfogták, börtönbe csukták, később pedig kényszermunkára küldték Szarajevóban. Halálra ítélték, de sikerült megszöknie –  tíz elítéltből ez egyedül neki sikerült. Egy helyre menekülhetett csak, Hardagáékhoz. Ezúttal két hónapig rejtőzött náluk, soha nem hagyta el a házat. Az ablakon át nézte, ahogy a zsidókat deportálják vagy éppen kínozzák a szemben lévő Gestapo épületben, mielőtt kihajítják őket az utcára a harmadik emeletről. Nem sok idő telt el és egyetlen zsidó sem maradt a városban. Kabilio érezte, hogy nem maradhat tovább barátainál, túl veszélyes volt nekik őt tovább bújtatni. Segítségükkel neki is sikerült az olasz elfoglalt területre jutnia, ahol találkozott családjával és csatlakozott a partizánokhoz.

 

A háború után a Kabilio család visszatért Szarajevóba és újra Hardagáéknál találtak átmeneti szállásra. Barátaiknál hagytak egy doboz ékszert, melyet gonodosan megőriztek  és érintetlenül visszaadták nekik. Ebből tudtak új életet kezdeni.

 

A Kabilio család később Izraelbe vándorolt. Amikor a Jad Vasem odaítélte Hardagáéknak a Világ Igaza kitüntetést, egy muszlim kádi, dr. Sughi Abu-Ghosh mondott el egy imát az Emlékezés Csarnokában. A Korán Al-Faitha fejezetéből idézett, melyből kiderül, hogy Zeyneba Hardaga és megboldogult férje, sógornője, Bachriya és az ő férje az iszlám tanítások szellemében cselekedtek.

 

A boszniai háború alatt 1994-ben az izraeli hatóságok meghívták Zeyneba Hardagát (akkori nevén Susic) és családját Izraelbe. A család a szarajevói zsidó közösség által szervezett  utolsó mentő konvojon kapott helyet. Amikor megérkeztek Izraelbe, a miniszterelnök, Yitzhak Rabin személyesen üdvözölte őket.

 

1984. január 29-én  a Jad Vasem Mustafa Hardagát, Zeyneba Hardaga-Sušicot valamint  Izet és Bachriya Hardagát a Világ Igaza kitüntetésben részesítette.